~29~

Hello! Nos, most nem késtem... annyit. Volt hogy havonta hoztam részt, szóval ez most haladás. Annak ellenére, hogy nővéremnek SZOMBATON ESKÜVŐJE LESZ! Szóval nagy a stressz, izgalom, készülődés. Nos, majd jövőhéten jelentkezem valószínűleg. Addig is kommenteljetek béjbieim! Mellesleg +11000 <3 *Emily

29

Nathan

Hűvösen ért a nyári reggel első sugara. A csupasz üvegen keresztül ragyogó fénycsóva töltötte meg a szobát a hajnal kellemes narancs színeivel. A takaró melegébe burkolózva nem érintett annyira a kinti hűvös, de amint kidugtam alóla a lábam, végig futott a hátamon a hideg. Ennek ellenére is kimásztam, amilyen csendesen csak lehetett és az erkély ajtóhoz léptem. Elfordítottam a kilincset, és kisurrantam az apró erkélyre. Egy asztal és két szék volt egyedüli berendezése a kis terasznak, ami különleges bájjal látta el a téglaház egyszínűségét. A kovácsoltvas korlátnak támaszkodva élvezkedtem a reggel gyönyöreiben. Nem mintha sok élvezni való lett volna benne. Egyedül azért voltam fent, mert az álom olyan nehezen jött a szememre, hogy forgolódáson és pár óra zavart szundikáláson kívül többet nem tudtam kicsikarni magamból. Louis kis akciója, amit tegnap lerendezett, alaposan felidegesített. Kezdve azzal, hogy már majdnem aludtam, és akkor nyögte be a... Jesses dolgot. Mint valami beszari kisfiú, aki nem meri felvállalni, hogy megette a testvérének a csokiját. De még ezt is meg tudnám bocsátani, de ki tudja, mióta tudja. Mióta hazudik nekem? Napok, hetek, hónapok? Miért nem mondta el? Miért hallgatta el előlem? Elismerem, nem a legszebben reagáltam, de nagyon megdöbbentem. Meggondolva, inkább csalódásnak mondanám. Nagyon, nagyon, nagy csalódásnak. Ő az én kishúgom. Én segítettem neki a házijában. Én voltam, aki ellenőriztem elég csinosan megy-e a zongora előadásaira. Velem beszélte meg a fiú ügyeit, ahogy én is vele az enyémeket. Csajos filmeket néztem vele, a pletykázását hallgattam, vásárolni vittem. Ezt pedig nem mondta el. Neki tényleg semmit nem jelentett a szüzessége, hogy Harrynek adta? Harrynek, akire okvetlenül is kicsit ferdén nézek. Az, hogy Louist bántja az elutasításával, engem is bánt. Tudom mennyit jelentett Harry Louisnak. Évek óta tudom. Amikor pedig Lou tényleg támogatásra szorul, Ő nem áll mellé. Legalábbis nem teljesen. Ha a fiúk nem fogadtak volna el, amikor egy őszi estén elárultam nekik a titkomat, talán másnap fellógatom magam. Gyenge vagyok, ezt tudom magamról. Az emberek véleménye mindig is nagyon fontos volt számomra. Ha pedig nem feleltem meg, egyszerűen összeestem, és Jess kapart fel a földről. Amikor pedig Lousis hirtelen ellenünk fordította a bandáját, a fiúk segítettek nekem. Viszont akkor, mikor ráeszméltem ki is vagyok csak Jess volt nekem. 14 évesen, egy hülyeségből indult pornó nézésen kezdtem el gyanítani, hogy a saját csapatomban játszom. Luke kitalálta, hogy nézzünk meg egy buzis videót, mivel az Ő elmondása szerint azok annyira viccesek és nekem is látnom kell egyet. Kiválasztottuk a legszimpatikusabbat, és az ágyán elterülve vártuk az akciót. 14 évesen, két tini fiú bezárva egy szobába, éledező hormonok. A videó pedig pörgött tovább. A gatyámban elkezdett keményedni a férfiasságom, bár akkor még csak kisfiússágnak lehetett nevezni. Luke ezt észrevette, és nevetve közel hajolt hozzám. A fülembe suttogott. Mai napig a fülemen érzem a meleg leheletét, és a huncut hangsúlyt, amivel bele duruzsolt.

-Mi van Nathan? Csak nem felállt? – lenyúlt a gatyámba, mire én levegőt is alig mertem venni. Akkor ért hozzá idegen kéz először a farkamhoz. A saját pár gyenge próbálkozásom egészen addig nem volt sikeres. De ott, a puha lepedőn, a megjátszott nyögésektől visszhangos szobában minden lelassult, és Luke gyerekes daccal átitatott, de mégis magabiztos mozdulatai feljuttattak a csúcsra. Életemben először. Utána már csak rá kellett gondolnom, és pár perc alatt elmentem. Innen nyilvánvalóvá vált, hogy más vagyok. Azt hittem, hogyha felvállalom és bevallom Lukenak az érzéseimet, Ő majd viszonozni fogja. De csak kinevetett és én lettem a fő célpontjuk. Kikészített lelkileg, és azóta is rettegek elmondani bárkinek is. Legyek vele akármilyen jóban is. Hiszen Luke a legjobb barátom volt. Mégis... Én lettem a cuki srác, akiről mindenki hallotta, hogy meleg. Vagy elhitték, vagy nevettek rajta. A többsége a végzős évemre el is felejtette. De én nem. Luke sem. Én akkor elmentem Londonba, és karriert csináltam. Aminek vége. Valahogy minden kezd széthullani körülöttem. Jess rejtegeti előlem az életét, Louis titkolózik, a munkámnak vége, az életem egy rakás szar. Megtoldva azzal, hogy soha nem vállalhatjuk fel egymást Louisval. Bár talán nem mondjuk ki ilyen nyíltan, egyértelmű, hogy a „talán egyszer” sosem fog eljönni. Legalábbis Louis Tomlinsonnak a One Directionből biztosan nem fog. Én, Nathan Sykes a feloszlott The Wantedból, már csinálhatok bármit. A fényem szép lassan elkopik majd, és senki nem fog emlékezni rám. De Ő tovább éli a sztárok életét, akiknek egy ilyen húzás a karrierjébe kerülhet. A felkelő nap eltűnt egy felhő mögött, és ez eszembe juttatta, mennyire magányos vagyok. Eső illat szállt a levegőben, és ez egy kicsit felvidított. Még mindig Angliában vagyok. A gyönyörű országomban vagyok. Magányosan, de legalább otthon. Nagyot szippantottam a kissé szúrósan hideg levegőből, és megindultam befelé. A libabőr a karjaimon és a lábamon nem támogatták az alsógatyában álldogálást a teraszon. Halkan settenkedtem be, majd elhúztam a függönyt, hogy Louis kicsit aludhasson még. Haragudtam rá. Amiatt, hogy nem szólt rögtön, amint megtudta mi történt, és azért mert úgy parancsolt be maga mellé, hogy szinte bűntudatom lett tőle, amiért a gondolata is megfordult a fejemben, hogy egyedül hagyjam. Ez csúnya lépés volt tőle. Pedig az esténk olyan szépen kezdődött. Magasról nagyobbat eshetsz. Vissza akartam mászni az ágyba, tényleg akartam, de a probléma csak az volt, hogy Mr. Töketlen elterült, és keresztbe fekve az ágyon elfoglalta az egészet. Egy szemforgatást és egy tökfej elsuttogását engedtem meg magamnak most, majd megkapja a fejmosását később. Finomkodás nélkül áttoltam a saját oldalára, majd magam köré csavartam a takarómat, és elfordultam tőle.

-Jó reggelt neked is! – morgott azon a halál édes reggeli hangján, amitől általában eldobom az agyam. Ez pedig természetes reakció, főleg a turnéja után néhány héttel. Legalábbis normális lenne. De most nem. Valahogy nem tudta meglágyítani a szívemet.

-Ja – dünnyögtem vissza, talán válaszként, vagy reakcióként.  Hallottam a mozgolódást mellettem, majd egy könnyebb súlyt az oldalamon. Átkarolt, mint este. Erre gondolva pedig szinte forrni kezdett a vérem a dühtől. Egy ilyen ócska, szükségem van rád maszlag miatt vagyok most világ vége hangulatban. Ez pedig Louis hibája.

-Nagyon haragszol rám? – suttogta a fülembe, majd egy puszit nyomott rá. A békítési módszerei jók. De az én védelmi rendszerem jobb. Fagyosan feküdtem mellette, és hallgattam, ahogy becézget, és próbál szóra bírni. Két cica és egy mókuskám között a nyakamba csókolt, pár egérkém és talán négy kicsim között belemormolta a fülembe, hogy egyetlenem. Elszórakoztam az egyre furább és furább nevek számolgatásával. A végtelenségig tudnám hallgatni. A legszebb örömömet mégsem a lehetetlenül giccses nevek okozták, hanem a tudat, hogy feleslegesen veri magát a földhöz. Ugyanis engem annyira érdekel most, mint egy koszos rongy. A földön. Még egyszer feltette a kérdését, amire most válaszoltam is.

-Igen, Louis. Nagyon haragszom.

Szabályosan kipattantam az ágyból, ott hagyva Louist a takarók között. Felvettem a gatyámat és a pólómat. Kénytelen voltam észrevenni, hogy elfogyott a ruhatáram. Legalábbis az itteni delegáció. Kénytelen leszek haza menni. Amúgy is mennék. Elviszem innen Jesst. Mindenekelőtt a fürdőbe mentem és kezdtem valamit a hajammal, elvégeztem a szokásos reggeli dolgaimat, majd frissen és összeszedetten távoztam. A gondolataimat is sikerült nagyjából rendeznem. A csalódottságomat Jessen, a haragomat Louisn fogom kitölteni. Jesset kérdőre vonom, Louis pedig szenvedjen csak a hallgatásom magányában. A reggelim elkészítése közben is ezen gondolkoztam, mikor is két erős kar támaszkodott meg a két oldalamon, és egy áll nyomódott a vállamba.

-Még mindig haragszol? – kérdezte, és az aftershavejének kellemes illata bekúszott az orromba. Megborotválkozott. Nem igazán vagyok oda azért, ahogyan hagyja nőni mindenfelé a haját és a szakállát, de semmilyen unszolásra nem hajlandó rendezni magát, hogy emberformához közelítsen – ne egy jetihez.

-Igen Louis. Még mindig. Negyed óra nem sokat változtat a dolgokon – válaszoltam szórakozottan, míg azon gondolkodtam, milyen módszerekkel lehetne rávenni a szőrtelenítésre. Mondjuk ha minden hajvágás és borotválkozás után lepippantanám. Ez valószínűleg tetszene neki, és hatékony is lenne. De félő, hogy akkor véresre borotválja majd az arcát, és kopaszra nyíratja a fejét, centinként. Vagy naponta járna fodrászhoz. Nem is tudom. Nem szabadna ilyeneken gondolkoznom! Most haragszom rá! A kezem mégis viszketett, és legszívesebben végig simítottam volna az arcán, és végig csókoltam volna az arcélét. Széles mosoly ült ki az arcomra, míg ezek a gondolatok átfutottam rajtam, és befejeztem a szalámis kenyeremet. Felvettem a tányért és megfordultam. Louis arca 20 centire lehetett az enyémtől, az illata viszont ott lebegett körülöttünk, mintha csak el akarná nyomni az enyémet. Az illatok harcáról eszembe jutott, hogy nem kellene a pofájába vigyorognom, mert nem érdemli meg a mosolyomat. Most az én illatom fog győzni!

-Szeretem amikor mosolyogsz! – vigyorodott el, gondolván, hogy nyert ügye van. Pedig nem is hinné, mennyire nincs. Lefagyott az arcomról a mosolyom, és megpróbáltam finoman eltolni magam elől.

-Örülhetsz, hogy most láttad. Egy ideig nem fogod. Most engedj! – taszítottam volna egyet rajta, ha nem kapja el a kezem, és nem húzza az arcára.

-Tudom mennyire szereted, ha frissen borotválkoztam – közelebb hajolt hozzám, és kezemet hatalma alá vette, és végig simított vele az arcán. Próbáltam nem arra koncentrálni, milyen finoman siklik ujjaim alatt a bőre, milyen szépen csillognak a világoskék ékkövei, amiket általában szemnek hívunk, és milyen aranyosan rendezetlen a haja. Egy kicsit sikerült a bűvkörébe kerítenie, de csak a tegnap esti mini-monológjára kellett gondolnom, és máris feleszméltem. Ámuldozó tekintetemet dacosra cseréltem, és ellöktem magamtól. Hallottam a sóhaját és a motyogását a hátam mögött, de győztem, és ennek én és az illatom – ami az elmúlt másodpercekben felerősödött – nagyon örültünk. Sikerült elnyomni a támadónkat. Az apró kis diadalmamnak örülve eszegettem, Louis velem szemben müzlit majszolt, és engem nézett. Nem tudtam volna megmondani a miértjét. Nem láttam benne konkrét érzelmeket. Mély, reggeli csendünkbe Jess jókedvű köszöntése hasított bele. Most már két illat is megpróbálja majd elnyomni az én szegény kis felhőcskémet. De egyet legyőztem már. Egy másikat is letudok. Főleg ami ennyire hasonlít az enyémhez. Jessica mindig élettel teli volt. Most is, pedig alig volt 7 óra. Piros ruha volt rajta, és fekete balerinacipő. Még egy könnyű sminkre is gyanakodtam, de Jess mindig is Miss Tökéletes volt, így már megszoktam az igényességét, meg se lepődök azon, hogy otthonra is csinosba vágja magát. A parfümjét most nem éreztem sehol, így nem számított erős ellenfélnek. Tehát Ő nem is sejti, hogy Louis elmondta nekem. Ellenkező esetben magára öntötte volna az egész flakont, hogy Ő is elnyomhasson. Ha valaki, hát ő képes rá. De úgy tűnik, vele még csak harcolnom sem kell majd. Nem is sejti, hogy tudom.

-Gondok a paradicsomban?  Nem állt fel valakinek? Mondtam, a sok kézimunkázás egyedül nem tesz jót. Vagy elhasználódtatok? Hülyeség, egy hónapja jöttél haza, Lou! Biztosan hiányoztatok egymásnak, ne vitatkozzatok már! – csacsogott, miközben leült közénk egy szendviccsel. Egy kósza pillantást vetettem Louis felé. Tegnap este is ilyesmit mondott nekem, és ez lett belőle. Még cseszegetett bennünket egy ideig, majd ezt megunva egy egyszerű mondattal elnémítottam.

-Jess, elviszlek magamhoz, és ott is maradunk.

-Na és Lou? Jön velünk?

-Nem – fájdalmas tekintetet kaptam Louis felől, de próbáltam nem figyelembe venni. Nem szóltam neki a döntésemről előre, de nem is volt rá szükség.

-Oh... Rendben – hang nélkül felállt és eltűnt. Követtem a példáját, de eltűnés helyett a mosogatóba borítottam a tányéromat. Megint éreztem mögöttem Louist, de most nem állta utamat a kezeivel. Ennek ellenére szembefordultam vele. Amint szemben voltunk, magához rántott, és a farzsebeimbe csúsztatta a kezeit, majd ki is húzta őket. Jobb kezét közénk tartotta, és eltartott egy ideig, míg rájöttem mit tart a kezében. A gyűrű. Elpirultam. Ez Kelsey-é volt. Mégis tökéletesen illett az ujjamra. Amikor Louis odaadta nekem, hogy én döntsem el, mit akarok tenni vele, megtartottam. Túl sokat jelentett Louisnak – és most már nekem is. Ugyanis ez velem volt, mikor először... rosszalkodtunk. Amikor álomba sírtam – bár inkább zokogtam – magam, mert Louis messze volt, turnézott, nekem pedig az zakatolt a fejemben, hogy bármikor megláthat valakit, akinek nem tud ellenállni. Akkor ebbe kapaszkodtam. Amikor pedig először lefeküdtem Louisval, egyenesen rajtam volt. Lehet, hogy Ő nem vette észre. De akkor is rajtam volt. Ez a gyűrű a kapcsolatunk. Nekem legalábbis. És fogalmam sincs, Louis honnan tudta, hogy szinte mindenhová magammal viszem.

-Ha tényleg jelent neked ez a gyűrű valamit, akkor cserébe adsz nekem egy csókot – a tekintetébe

gabalyodtam és próbáltam megfejteni mit akar elérni ezzel. Csak egy csókot? De milyet? Miért? Semmit nem tudtam kiolvasni belőle. Semmit mondó volt, mint amilyennel az asztalnál méregetett. Remegni kezdett a kezem, ez pedig az első jele annak, hogy nem sokára úgy fogok sírni, mint egy kisbaba. A legrosszabb ebben az, hogy magam sem tudom, miért akarok sírni. Nem éreztem magam szomorúnak. Egy picit talán mélyen belül szomorkodtam Louis miatt, de... Főleg haragudtam rá. De mégsem tagadhattam meg, amit kért. Az a gyűrű kell nekem. A nyakába csimpaszkodtam, ajkaimat az övéhez préseltem és másodpercekig, talán percekig így álltunk. Szinte meg se mozdultunk, nem akartuk megtörni a varázst. A búcsúcsókunk ideje alatt rájöttem mi fájt nekem annyira, hogy könnyeket fakasszon bennem. Az, hogy most látom, milyen szomorú miattam Louis. Ezt pedig már végképp nem tudtam elviselni. A dacomat viszont nem adhattam fel. Az igazamért harcolnom kell. A haragom pedig nagyobb, mint a könnyeim. Éreztem, ahogy egy, ezek közül a cseppek közül legördül az arcomon. Gyorsan elkaptam a fejem, ezzel megszakítva a pillanatot. Leszegett fejjel kikaptam a kezéből az ezüst karikát, és felrohantam az emeletre. A lépcsőn letöröltem a könnyeket a szememből, és az arcomról. Louisnak kéne sírnia, nem nekem! Talán.... Talán mégis legyőzte az illatomat. Talán még mindig az az örök vesztes vagyok, aki mindig is voltam.