Mindkét címet leírom xd
More Than Soldier&Irresistible Lie
Nathan
Megint egy fiú. Mindig
egy fiú. Miért nem lehetek olyan normális, mint a többi gyerek? Sose lehetek
az. Megbűvölve bámultam Jeremy vizes testét, ahogy kimászik a medencéből, és
felém indul. Ő a legjobb barátom. Tényleg mindent tud rólam, kivéve azt az
egyet, hogy a fiúkat is szeretem. Nem tudja, hogy biszex vagyok. Azt pedig
főleg nem merném neki elmondani, hogy pont Őt szemeltem ki magamnak. Persze ezt
magamnak se vallanám be. A lélegzetem eláll, ha ránézek, de sosem fogadnám el,
hogy szeretem. Nem akarom, hogy feltörjenek az emlékeim. Nem történhet meg.
Sikerült túltennem magam ezen a traumán, és most megint elindult bennem az a
valami. Az a valami, ami megdobogtatja a szívem, ha Louisra gondolok. Nem
teheti ezt velem! Miért kellett ezt tennie velem? Talán nem fogom megtudni
sosem. Játszik velem. Lou a lányokat szereti. Mindig is őket szerette.
Igazából, a mai napig nem gondoltam Loura úgy, mint egy pasi. Ő a barátom volt.
Aki iránt nem érezhetek semmit. Ez eddig így is volt. A csókjával pedig mindent
elrontott. Erősebben húztam meg a nyakkendőmet, mire felköhögtem. Kilazítottam
és végigsimítottam az öltöny gyűrődésein. Semmi kedvem nincs ehhez a rohadt
gálához. Nem nyerünk semmit, de énekelnünk kell. Ezt a rohadt Show Me Love-ot!
A csókunk után egyszerűen a munkába temetkeztem. Hónapok óta nem beszéltem
vele. Semmilyen módon nem akartam vele kapcsolatba kerülni. Menekülök.
Dolgozok, lejárok az edzőterembe, és amikor ételre nézek, elmegy tőle a kedvem.
De senkinek nem tűnt még fel a változás, csak egy mérettel kisebb ruhákat
hordok. Nem nehéz elérni, ha annyit eszel egy hónapban, hogy két kezed elég
lenne az összeszámolásához. Egyszerűen csomó alakul a torkomban. Nem tudok
nyelni. Próbálom lenyomni a torkomon a kaját, de nem megy. Minden a depressziómra emlékeztet Akkor.
Becsomagoltam egy dobozba az érzelmeimet, amiket Lou felé érzek, és kidobtam
őket. Hallottam pletykákat Jaytől, hogy Louis inni kezdett. A szívem is
belesajdult, mikor elmesélte, hogy Whiskey-s üveget találtak az ágya alatt.
Mondanom sem kell, üresen. Még az is
megnehezíti a dolgát, hogy Harryvel nem beszélnek. Ez nem tudom, miért van, de
ezért is magamat hibáztatom. Borús gondolataimból a kocsi dudája mozdított ki.
Kivánszorogtam a mini buszhoz, amiben a többi bandatársam nevetgélt. Felvettem
az álca mosolyomat, és beültem közéjük. Lepacsiztam velük köszönésképpen és már
süvítettünk is a gálára. Amint kiléptünk a kocsiból, rögtön tereltek is minket
a limuzin felé, amivel érkeznünk kell. Nem akartunk feltűnősködni egy
limuzinnal a városban, de érkezni nem érkezhetünk egy kis busszal. Így két
utcával arrébb ültünk át a fekete, sötétített ablakokkal ellátott autóba. Ezek
után már gyorsan odaértünk, és mosolyogva kiszálltunk. Végig vonultunk a vörös
szőnyegen, megálltunk pár interjúra, és beálltunk pár fotóhoz. Villogtak a
vakuk, záporoztak a kérdések, és ez elfeledtetett velem mindent. Imádom a munkám,
mindig is énekes akartam lenni. Most, hogy sikerült, évek óta, csak akkor érzem
magam felhőtlenül boldognak, ha dolgozom. Ha adok valamit a rajongóknak. A Louval
történtek pedig sokat segítettek A munkában. Konkrétumként nevezhetném meg a
Show Me Love-ot, aminek írásába sokat segített a helyzetem. Leültem az
asztalomhoz, fogtam egy tollat, egy papírt, és leírtam, mennyire fáj ez az
érzés. Mennyire hiányolom, hogyha tényleg jelentett neki valamit az a csók,
akkor miért nem tett semmit? Én sosem voltam elég jó senkinek, és mikor azt
érzem, végre lehetnék, összetörik a kívánságom. Oké, lehet, ha én beszéltem
volna vele, meg tudta volna magyarázni, de... Hogy őszinte legyek; nem akartam,
hogy megmagyarázza. Nem akartam, hogy érezzem a szeretetét, mert akkor
elcsábulnék, és csúnyán elesnék. És ezekre a sebekre nem elég a Bepanthen plus.
Ezekre Jack és Jim a megoldás, legalábbis Lou szerint. Megint csinálom! Louhoz
kapcsolom a dolgokat, amit nem kéne! Csak fájdítom a szívem. Louis a nőket
szerette mindig is, de ha ez most meg is változott, rossz ajtón kopogtat. Én
nem nyitom ki még egyszer az ajtót egy férfinak. Lou csak szeresse szépen a
nőket. Ne akarjon engem szeretni. Azt senki ne akarja, mert akkor a világgal
néz szembe. És ha Louisval bármikor, bármi is lehetne köztünk – de ugye nem
lesz, mert nem szeret engem, ebben biztos vagyok – akkor mindkettőnk karrierje
tönkre menne. És ami ennél is fontosabb; a bandák mennének tönkre. És ez a
legfontosabb. Szóval leginkább össze vagyok zavarodva. Sem az érzéseimmel, sem
az akaratommal nem vagyok tisztában, de addig ó, amíg még az agyamra, és nem a
szívemre hallgatok. Vagy még rosszabbra; a gatyában rejtőző értékemre. Végre
elfoglalhattuk a helyünket a teremben, egy nagy kerekasztalnál. Egész jól
elvoltunk, de a kérdésemre, kik jönnek a maradék 5 székre senki nem tudta a
választ; vagy nem akarták megadni. Egyre nagyobb nyüzsgés támadt, és a terem
megtelt sztárokkal, fontos emberekkel. Miley Cyrus mostani szokásához híven
kirívó öltözetben billegett el mellettünk, azt hittem Őt ültetik hozzánk, de
csak gratulált az új dalunkhoz. Szívéjesen elfogadtuk a gratulációt, majd
elment. Egyikünk sem bámult utána, igazából nem lett volna miért, mert a
kivágás a ruháján akkora volt, hogy konkrétan semmit nem takart. Az előttünk
lévő öt selyemmel letakart ülőhely továbbra is szabad volt, mikor is belépett a
terembe a One Direction. Lesütöttem a szemem. Nem éreztem késznek magam arra,
hogy a szemébe nézzek Lounak. Több hónap érzelmi hánykolódás miatt, most
elveszteném az eszem. Ahhoz túlzottan vonzódom hozzá. Szeretem? Talán. De nem
akarom. Egy-két perc, és nyikordultak a székek, és hallottam a köszönéseket.
Kénytelen voltam elmormolni az orrom alatt egy köszönést. És felpillantottam.
Szeretem? Biztos vagyok benne. Zakó és ing, lábát fekete csőgatya takarta. Sajnos
érzelmeim takarásában nem vagyok valami jó, így fülig vörösödtem, ahogy
megeresztett felém egy mosolyt. Már nem is rejtegeti szándékát, miszerint akar
engem. Feltehetőleg egy trófeának; a nagy Louis Tomlinson akár egy férfit is
megkaparinthat. De nem hagyhatom magam. Valós, tényleg nem tehetném, de ahogy
levágódott elém, és rögtön Harryhez fordult, engem figyelmen kívül hagyva,
összeszorult a szívem. Féltékeny lettem, és ez az érzés őrületbe kerget. Mikor
változtatta meg Lou a szerepét rejtőzködőből támadóvá? Idegesített, hogy úgy
néz Harryre, mint egy szerelmes tini lány. Ez ezüstösen csillogó ruhában tündöklő,
harmincas nő lépett a színpadra. Mindenki rá kezdett figyelni. A műsorvezető. A
nevére nem emlékszem, pedig bemutatkozott. Elfoglalt a látvány, ahogy Louis
Harry altájai felé pislog. Megmoccantam a székemben. Sírni tudtam volna. De nem
tehettem. Felkonferálták az első díjazottat, de nem figyeltem. Nem létezett
más, csak Lou. Egy pillanatra felém pislantott, gondolom ellenőrizte,
figyelek-e, majd komisz mosollyal a színpadnak szentelte figyelmét. Én is oda
néztem, de nem tudtam felfogni mi történik rajta. Emberek mentek fel rá,
átvettek egy fémszobrot, mondtak valamit, de én nem tudtam koncentrálni.
Felgyorsultak körülöttem az események. Max megbökdösött, és feltűnésmentesen
elpárologtunk a színfalak mögé. Felszerelték a mikrofonokat, és leültettek a
fehér zongorához. Végighúztam rajta a kezem, és a hangja megnyugtatott egy
picit. Vártunk. Addig a hangunkat melegítettük be. Az énektanárunk bosszús
volt, mert nem voltam képes jól kiénekelni egy hangot. Próbálkoztam, de a
végére megegyeztünk, hogy lejjebb éneklem, és akkor nem fogok belesülni. Egy
emberke jött hozzánk fontoskodva, és közölte, 2 perc és kezdés. Leültem és
néztem, ahogy a többiek felmennek a lépcsőn. Egyedül maradtam a zongoraemelvény
emelőjének kezelőjével. Megkapta az utasítást, és elkezdtem emelkedni felfelé,
és a lyukon beáradó hegedűk hangja belevitt a dalba, és elkezdtem zongorázni.
Nem énekeltem, csak nyitó akkordokat játszottam. A hangszer hangja betöltötte a
nagy teret, és éreztem magamon a sok szempárt, így egy mosolyt nem spórolva, a
közönségre néztem. A dal kedvéért lekapcsolták a lámpákat. A próbák miatt
tudom, ezek később villogni fognak. De a félhomályban is csak egy arcot láttam.
Egy szempárt éreztem magamon. Louist. Képtelen voltam felfogni. Ezt a dalt
magamról írtam és róla. Ha még nem hallgatta meg, és most hallja, tudni fogja,
mit érzek, és megteszi, amit „kérek” tőle. Kimutatja a szerelmét. És a
valóságban pont ezt nem akarom. Be kellett volna lépnem, de nem tettem.
Játszottam még egy akkordot és megpróbáltam, tényleg megpróbáltam koncentrálni
és énekelni, de nem ment. Egyszerűen lefagytam, és tovább zongoráztam. a fiúk
emelvényei is felértek már, így ők is tanácstalanul álltak, majd mikor megint
csak újra zongoráztam, Max kapcsolt, és énekelni kezdett. Így nélkülem
énekeltek. A refrénnél lenéztem a színpadról, és a lámpák villogásánál láttam,
ahogy Louis arca döbbenetet sugároz. Gondolom, azt hitte undorodom tőle. Pedig
ez mennyire nem így van! Nem bírtam a nyomást, és eltalálva a pillanatot
eleresztettem a hangomat, és szinte ordibálva préseltem ki magamból a hangokat.
All you had to do was show me
love
Ezzel felpattantam és angolosan távoztam a színpadról.
Tényleg nem kértem sokat. Csak hogy szerethessek valakit, aki viszont szeret.
Lehet, hogy ezt megkaptam, de milyen áron? Az álmaim, a barátaim, a családom,
minden. Ha valaki változtathatna a nézőpontomon, az Louis lenne, de Ő nem tesz
semmit. Csak játszik. Velem, és az érzelmeimmel. És én ezt nem bírom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése